Szabadság

Sokadig beszélgetésük volt, gyerekkoruk óta ismerték egymást. Egyszer régen szerelmes volt ebbe a fiúba, úgy, ahogy csak a tizenhat évesek tudnak égni. Még szerelmet is vallott neki, gyötrelmes néhány mondatban.

Azóta eltelt húsz év, mialatt többször keresett valamit ő is, a fiú is, sosem ugyanazt, csak félresikerült próbálkozásokkal vájtak egymás húsába, valamiért újra és újra egymáshoz sodródtak. 

Ahogy ültek a padon, és nézte a férfi borostás arcát, elkezdte magát látni. Ahogy aggódva készülődött már reggel, ahogy megigazította a sminkjét indulás előtt, ahogy arra is ügyelt, hogy ül, hogy beszél, hogy gesztikulál, hogy néz, hogy vesz levegőt, hogy létezik. Ott, abban a pillanatban meglátta, hogy micsoda hatalmat adott ennek az embernek a kezébe, hiszen minden percben az elismeréséért kuncsorgott, sosem számított, hogy mit mutat a tükör, mit mondanak mások, a saját véleménye önmagáról egyezett mindazzal, amit a férfi elejtett szavaiból, gesztusaiból leszűrt magának. Ő az a nő volt, aki sosem kellett neki. Illetve néha igen. De általában inkább nem. Vagy mégis. Hiába kereste  ebben a nyugvópontot, az élet mindig felkavarta az állóvizet.

Mint a ruha, amiből kikapnak egy szálat, úgy bomlottak le a felhalmozott képek és meglátta, hogy ő valójában fél; minden akarása, igyekezete és minden egyes találka mögött megbújt, hogy ő valójában retteg ettől  a férfitól, még inkább a véleményétől, hiszen mindenét arra építette.  Ezért találkozott vele újra és újra, ezért alakoskodott előtte fárasztó módon, néha még szerelmet is hazudott neki és magának, csak azért, hogy jó osztályzatot kapjon. Tele volt a húsz év kérdéseivel, amiket – úgy tartotta – nem tehet föl, azt nem lehet. 

Csak az kérdez, aki már nem fél a válaszoktól.

Én félek tőled. – kattant váratlanul nyíló zárként az első mondat, és követték sorban a többiek, mondatok, kérdések, minden, ami ebben a poros, dohos sötét szobában volt, és lassan beszűrődött a fény. Meg-meg torpant, mert azért ez fájt, magából szakított ki darabokat, de nem hallgatott el, amíg azt érezte, egy lélegzetvételnyi titok is marad még odabent, nem hagyta abba, amíg ki nem söpörte az utolsó sarkot is.

A válaszokat már úgy hallgatta végig, hogy közben már nem is volt ott, egyszerűen eltűnt; csak a férfi létezett, az ő szeme, az ő arca, az ő szavai. 

Végre szabad volt.