Álom

Furcsa álmot látott.

Azt álmodta, hogy reggel a munkába indulva egy páncélinget vett magára, nehéz karddal, rostéllyal és pajzzsal. Léptei ritmusára csörömpölve ment az utcán, és ahogy körülnézett, azt látta, hogy mindenki valamilyen védőfelszereléssel elnehezítve közlekedik.

A metróbejáratnál az ellenőrök hatalmasak voltak és nem volt arcuk; ő egy elegáns mozdulattal maga elé húzta a páncélingére rögzített láthatatlanná tévő köpönyegét, és átsuhant közöttük. Ezt megúszta.

A metrón néhányan szkafanderben zötyögtek, ki ülve, ki kapaszkodva, arcuk láthatatlan volt a sötét üveg mögött. Egy kislány – akin csak egy napsárga esőkabát volt – valamiért hangosan sírni kezdett, és keserves arckifejezéssel rángatta édesanyja munkavédelmi kesztyűbe csomagolt kezét. Számos kerek búra, sisak és símaszk fordult erre felé, szótlanul de annál nyomasztóbban. Szipogva elcsendesedett, és fejére húzta napsárga kapucniját.

Az álom az irodában folytatódott. A recepciós lány bukósisakos feje fölötti órán azt látta, hogy 8 perccel múlt kilenc. 8 perc késés, 8 perc, 8 egész perc; remegett és földbe gyökeredzett a lába, mert tudta, hogy mi vár azokra, akik elkésnek. Még soha de soha életében nem késett el, erre mindennél jobban figyelt. Nem is értette, ez hogy fordulhat elő. Mindenesetre végigsimította a páncélingét, és megkopogtatta a bal kezében lévő pajzsot. Felkészült a legrosszabbra.

A konyha mellett elhaladva azt látta, hogy a kolléganők apró kávéscsészék mögül kis nyilakat lövöldöztek egymásra, legtöbbet arra, akinél nem volt pajzs. Kicsit odébb az értékesítési vezető egy lézerkarddal hadonászott a levegőben, miközben telefonon beszélt valakivel.

A tízkor kezdődő megbeszélést a nagy tárgyalóteremben tartották, ahol két lövészárok húzódott, és a falon a projektor vászna helyett egy kijelzőtábla volt, olyasmi, ami sporteseményeken használatos. Piros, digitális számokkal jelezte, hogy áll a hazai és hogy az idegen csapat.

Az ebédszünet után kicsapódott a főnök ajtaja, egy úthengerrel kitörte az ajtókeretet és könyörtelenül átgázolt a próbaidős gyakornokon. Majd visszagurult az irodájába és felrobbant.

A robbanásra hirtelen felébredt.

Micsoda rémálom – gondolta magában – még hogy 8 perc késés, 8 egész perc…micsoda  bizarr álom.

Irma néni

Már csak néhány nap volt a kiállításig, most mégis megtorpant, mert azt érezte, valami még kell, valami hiányzik, de az elszívott doboz cigaretta sem árulta el, hogy mi és a méregerős kávé alján maradó zaccból sem tudta kiolvasni.

Felszínesen aludt, úgy, ahogy nem is érdemes; aztán izzadtan rúgta le magáról a takarót, és mezítláb átcsörtetett a műterembe. Elkezdte. Még nem tudta, hogy mit, csak mártotta az ecsetet egyik festékből a másikba, és keverte a színeket hol a vásznon, hol a palettán. Soha nem használt még ennyi árnyalatot, születtek színek, amiket talán még senki sem látott.

Átdolgozta az egész éjszakát, ezúttal piszkozat nélkül, egyre fokozódó bűvöletben. Már betűzött a nap, mikor a vászonra lassú, intenzív mozdulattal húzott egy felfelé ívelő karmazsin ecsetvonást, ami fájdalmasan vöröslött, mint a hegedűszó.

Aztán úgy, ahogy volt, festékesen dőlt be az ágyba. Végre tudott aludni.

Irma néni délben jött takarítani, mint minden szombaton. Nagy meló volt a művész urat rendbe rakni, kosz és rendetlenség volt nála, nem csak a műteremben, hétről-hétre. Éveken át perlekedtek ezen, de egyikük sem változott, a fiatalúr továbbra is hanyag volt a környezetére, Irma néni pedig bosszús és kötekedő.

Ahogy tett-vett a műteremben, a festőállványról lesodort egy képet, ami oldalra esett, majd arccal előre borult. Jézusmária! - gondolta magában, majd óvatosan felemelte és visszatette a képet a helyére. Szerencsére nem maszatolódott el, legalábbis úgy tűnt, már amennyire ezeknél a képeknél Irma néni ezt meg tudta állapítani, hiszen olyan értelmetlen krikszkrakszok voltak mindegyiken.

Mikor felkelt az ágyból, már késő délután volt, tisztaság és viszonylagos rend nézett vissza rá. Örült, hogy ezúttal nem kellett az öregasszonnyal találkoznia. Bevillant, hogy mivel töltötte az éjszakát, és rohant újra a műterembe, megnézni, hogy nem álmodott-e.

Nehéz lenne leírni, hogy mit érzett, mikor meglátta a képet. Nyilvánvaló volt, hogy valami történt vele, hiszen fejjel lefelé volt a helyére téve. Hirtelen lefőtt benne a kávé, pfff, az az öregasszony!! Hiszen ebben a képben mindene benne volt, úgy látta tökéletesnek, ahogy megfestette, a színeket, az árnyalatokat, a felfelé törekvő vonalat. Központi helyre tervezte a kiállításon elhelyezni, ott, ahol mindenki megfordul. Sértődötten visszafordította a képet, majd hátrált három lépést, és hosszan-hosszan nézegette.

A nagy napon a kiállítóteremben volt az egyik sarokban egy kép, a többihez képest szokatlan színvilággal, középen egy lefelé ívelő karmazsinvörös ecsetvonással, ami egyenesen a kép címéhez vezette a szemet: MIND EGY.

Eszter

A hátán feküdt az ágy jobb oldalán, mellette még nem hűlt ki a hely. Eszter a fürdőszobában motoszkált, néha lehetett hallani, hogy épp mit csinál, másszor sejtelmes csöndben volt.

-          Eszter… - mondta ki halkan, szerette még a nevét is, jó volt kimondani, jó volt hallani. Bevillantak közben az együtt töltött nap képei, és egyenként morzsolgatta őket, mintha örökre emlékezni akarna minden pillanatra. Minden nevetésre, minden pillantásra, minden érintésre, minden libbenő hajtincsre. Egyetlen kincse volt ez a lány, legszívesebben bársonydobozban tartotta volna.

-          Eszter! – mondta kicsit hangosabban, de válasz nem jött, helyette csak a megszokott zörejek szűrődtek ki, aztán semmi. Csönd. Kezdett türelmetlenkedni, azaz inkább valami aggódásféle fogta el. Elképzelte, hogy a lány talán titokban kiment a másik ajtón és soha többet nem jön vissza. Gyorsan elhessegette ezt a képet, túl sokszor sokkolta magát ilyenekkel, bárki is volt mellette. Mindig elhalmozta a nőket a rajongásával, kitartóan és szorongva, aztán szép lassan megfojtotta őket a kapaszkodásával. Az egészet ő úgy élte meg, hogy mindig mindent megtett, hogy elkerülje a szakítást, aztán mégis faképnél hagyták. És sajnálta magát, életvitelszerűen.

-          Eszter!!

Semmi. Áthasított rajta újra az iménti aggódás, de ezúttal letaglózó volt és nem tudta nem elhinni. Egy pillanat alatt leizzadt, és kiszáradt a torka. Nyelt egy nagyot.

-          Megint megtörténhet? Ez már nem lehet véletlen….azért teszik mindig ezt velem, mert én is ugyanazt teszem velük? …- eszmélt rá az örök kis játékára, aminek ismerte már minden jól kiszámított lépését. Az utolsót is. - De mi ez az ördögi kör? Minél többet teszek bele, annál jobban távolítom őket magamtól. Mégis lapátolok, mint valami megszállott? Miért? Miért? …

Ahogy magára nézett, kicsinek látta magát, mintha összement volna a félelemtől. Az egész helyzet emlékeztette arra, hogy az édesanyja szó nélkül tűnt el egy reggelre, és két nappal később adott csak hírt magáról. Sokáig odavolt, aztán visszatért, de többé semmi sem volt a régi, mert minden éjszakában ott lapult a kétely, hogy vajon reggel tátong-e majd az űr Édesanya helyén, vagy sem.

Így aludt el esténként, és a félelem olyan régi barátja volt már, hogy megszokta, mint az árnyékát. Természetes volt ezért észre sem vette. És a meglévő érzéshez mindig tárgy kerestetett…egy tárgy. Ezt látta minden nőben, valami értékes, rejtélyes kincset, ami elillan, ha nem figyel rá minden pillanatban. Félelemmel vette őket körbe, maga is eggyé vált ezzel a félelemmel, és ezt hívta szerelemnek, ő ezzel szeretett a szíve helyett. Ahogy ezt meglátta, feltódult benne az elmúlt évek keserűsége, és hirtelen a gondosan őrzött emlékek más színben tűntek fel, az elveszett kincsei helyett tiszta szempárokat látott maga előtt, és hús-vér embereket, lányokat, nőket, akikből mit sem látott, csak azt, hogy elhagyják őt. Édesanya szeme fájt a legjobban. Keservesen sírni kezdett, látva, hogy mi mindent pazarolt el, miközben fösvényen őrzött egy képet magáról, ami sosem létezett. Áldozatnak hitte magát, miközben mindvégig tettes volt. Vak volt, mert nem akart látni. Nagyon, nagyon fájt valami. A szíve volt az.

Ekkor kinyílt az ajtó, és ő csak nézte a lányt, mint valami sosem látott csodát, és egy varázslatos szó hagyta el az ajkait:

-          Eszter…

Viharzóna

A vihar kiszámíthatatlanul dobálta a gépet, mint valami pörgö-forgó körhinta a vurstliban. Időnként vízfátyol borította be a gépet, hogy semmit se lásson, nem mintha ez most számított volna. A műszerek értelmezhetetlen jeleket adtak, mintha megőrölt volna minden körülötte. A magasságjelző egyik pillanatban 6400 lábat jelezett, a következőben 3700-at. A rádiós kapcsolatot elvesztette, az egyetlen megbízható műszer, az órája szerint 43 másodperce, de legalább negyed órának tűnt. A felhőpaplanon időnként villámlások fénye szűrődött át, közel vagy távol, ki tudja. Ez sem volt látható.

Küszködött, hogy kontrollt gyakoroljon a gép felett, de azt sem tudta, mekkora a viharzóna, és hol járhat benne. Izzadt és zihált, közben próbálta tartani magát, de egyre nehezebben ment.

Tudta, hogy nem kellett volna felszállnia, basszus ott volt az a baljós érzés az időjárás előrejelzés hallatán, de a torony megadta a felszállási engedélyt. Az az istenverte irányító még viccelődött is vele! Itt fog megdögleni egy kiszuperált lélekvesztőben az óceán felett! Itt fog megdögleni!

„Most mi lesz?! Most mi az isten lesz velem?!!!” Észre sem vette, magában fohászkodni kezdett, és zihálása időnként nyüszítéssé vált. Kapkodott már csak, maga sem tudta mit csinál, minden tudása csak arra volt elég, hogy belássa, tehetetlen.

A káoszban mi értelme a sebességmérőnek? És egy botkormánynak? Itt fog megdögleni. Itt és most. Ebben a pillanatban még él, de ég és föld között még ember nem maradt örökké. Ez az. Ma fog megtörténni. Az. Csak artikulálatlan hangok törtek fel belőle, ahogy tehetetlenül csapkodta a műszerfalat.

Csontig hatolt benne a félelem, élesen és feltartóztathatatlanul. A tarkója hűvös lett, minden idegszála megfeszült, alig vett levegőt, a szíve majd felrobbant.  Minden egyetlen ponttá zsugorodott benne, egyetlenegy ponttá.

„Ez az. Gyere.”

De nem jött. A köd ritkult és a széllökések hirtelen elcsitultak; a gép egy paplanfelhő felett szállt a semmibe. A földi kapcsolat sehol, a feje még kába volt ahhoz, hogy a műszereket értelmezni tudja. Csak nézte a végtelen eget, felülről. Soha nem látott ilyen szépet. „Még soha. Soha…” – motyogta maga elé remegő szájjal.

-        USA553, hívja a Központot a 135.60-on! USA553, hall engem?

Hallotta, hogyne hallotta volna. Válasz helyett megnézte, mennyi üzemanyag maradt még a gépben, szembenézett a horizonttal és elmosolyodott.

Találka

Pontosan érkezett a gyorsétterem elé, ahová megbeszélték a találkozót. Kicsit feszélyezte a szegényes környék, máshoz szokott, de a partnere kifejezetten ezt a helyet jelölte meg.

Különös ismertetőjelként a kék esernyőjét említette a telefonba, amit összecsukva időnként elrejtett a zakója alá. Ki tudja, hogy néz ki a nő, lehet, hogy csak szépített az ügyvédnő, mikor azt mondta, a bejárónője csinos. Egyébként is az ügyvédnő kegyeire pályázott, igaz, főleg azért, mert ő volt az egyetlen valamire való nő a városban, aki beszélte az anyanyelvét. Mit fog kezdeni egy takarítónővel?! A szó gondolatára halvány undor fogta el.

-          Jó napot! Maga az? – lépett oda hozzá egy nő hibátlan oroszsággal és mandula szemekkel. Több volt, mint csinos, inkább természetesen szép. Mégis régóta egyedül volt, mindig arról kesergett az ügyvédnőnek, hogy nehéz úgy ismerkedni, hogy csak töri a magyart.

-          Igen, én volnék. Már vártam. Ha megengedi… – nyújtotta kezét bemutatkozásra, miközben igyekezett leplezni az örömét. A nő keze kissé érdes volt, és ez visszarántotta az iménti gondolatai közé.

A gyorsétterem melletti kávézóba ültek be, és döcögős beszélgetésbe kezdtek, amit kivételesen nem a nyelvi nehézségek fékeztek. Lassan oldódtak, de végül mindkettejüknek jól esett végre az anyanyelvén beszélni és hallgatni, ismerős helyeket, ízeket, tájakat idézni. Még nevettek is párszor olyan vicceken, amit csak az ért, aki ott nőtt fel.

De valahányszor a nő keze a kávéscsésze fülére fonódott, a férfi meglátta a repedezett bőrét, a rövid körmöket és összeszorult. „Takarítónő…” gondolta magában, és megszállta számtalan gyerekkori kép otthonkákkal, vödrökkel és felmosórongyszaggal terhelten.

Mikor elköszöntek, megint zavarban voltak, esetlenül kezet ráztak.

-          Még találkozunk. – mondta a férfi, a véletlenre bízva magát.

-          Még találkozunk. – mondta a nő, és közben arra gondolt, hogy az ügyvédnőnek legközelebb megemlíti, hogy nem szereti az alacsony férfiakat.

Maghasadás

Még nagyon kicsi voltál, mikor történt, védtelen és nyitott, hirtelen és váratlanul történt meg úgy, hogy nem számítottál rá.

Abban a pillanatban mintha felébresztettek volna valami mély, izgalmas álomból, és rád ordított volna valaki, hogy HÉÉ, nem figyelsz?!!! itt figyelni kell ám, ez egy veszélyes hely!!!

Azóta hallgatsz erre a hangra, és magyarázod magadnak, hogy az nem úgy történt, nem fájt annyira, nem is volt az olyan szörnyű, tulajdonképpen csak megtörtént, vagy inkább meg se történt. Állod a sarat. Eb csont beforr. Az idő minden sebet begyógyít.

Mégis van benned valami, ami emlékszik, és tudja, mi volt az az érzés, amivel – azt hitted – nem birkózol majd meg, amiről azt hitted, ebben a világban nem történhet meg. Újra és újra eléd teszi, hátha egyszer meglátod. Hátha egyszer megengeded magadnak, hogy ne csak tudd, hanem érezd is. Minden porcikádban.

Ülj le. Mondok valamit.

Az ott és akkor megtörtént. Ez a világ egy olyan hely, ahol az tényleg megtörténhetett. Kicsi voltál, a fájdalom pedig hatalmas, és azt hitted, nem bírod el, ezért bezártad magadba; cipeled azóta is, bár nem tudsz róla. Csak akkor láthatod meg újra, ha megint ott leszel. Csak akkor változik bármi, ha bátran a szemébe nézel; csak akkor tűnik el, ha hagyod, azt tegyen veled, amit csak akar. Dacára a félelemnek. Gyere, menjünk együtt vissza, fogom a kezed. Engedd, hogy megmutassam. Együtt megérthetjük.

Kivándorlók

Pirkadatkor ért át a vonat a határon. A hálókocsi ablaka homályos volt a párától, ezért az édesanya néhány foltnyi kémlelőnyílást törölt bele a csupasz kezével. A kisebbik gyerek kikukucskált, és hátra sem fordulva kérdezte:

-          Ez már az?

-          Igen, lassan megérkezünk.

-          Ez már az… – motyogta maga elé, a többi meg csak egy párás sóhaj maradt az ablaküvegen. Elég volt egyedül gondolnia, amit gondolt.

Nehéz annak a végtelen pusztát és a szabályos szalmabálákat rögtön szépnek látni, aki a hegyektől szakadt el tegnap.

Ki játszik?

Kimerülten ért fel a harmadik emeletre. Tűsarkújában cipelte a

szatyrot, retikült, laptoptáskát. "Belehalna, ha egyszer segítene..."

gondolta magában ezredszer; persze, most is csak magában. Hosszasan

kotorászott a kulcscsomó után, mintha nem akarná megtalálni.

Ádám a kanapén feküdt, a TV-be bámult. Maga sem értette miért, a zár

kattanása lebénította. Tudta, hogy fel kéne kelnie, odamenni,

átölelni, segíteni, örülni. De nem. Nem ment.

Éva lábával belökte az ajtót, lepakolt. "Szia!" dobta oda az

előszobából, de úgy hangzott, mintha még mindig cipekedne.

-       Szia!

-       Meccset nézel? "mint mindig…" - tette hozzá magában - Ki

játszik? - kérdezte az erkélyre menet, de a válasz már a bezárt

erkélyajtón koppant.

"Megint cigizni fog. Utálom a szagát. Ezerszer mondtam neki" -

tévedett Ádám, mert ez utóbbit még egyszer sem mondta. Csak

zsörtölődés, piszkálgatás volt. Az viszont örökösen.

Csendben, gépiesen vacsoráztak.

-       Van még egy kis borunk? - kérdezte Éva, abban a reményben, hogy ...á

már ő se tudta mit remél.

-       Elfogyott. - mutatott Ádám a fal mellett sorakozó üres üvegekre.

-       Szólhattál volna…

-       Nem kérdezted.

-       Nem kérdeztem?! Még kérdeznem is kellett volna?! Belehalnál, ha

egyszer te vásárolnál be? Minden áldott este arra jövök haza, hogy a

kanapén döglesz, itt baszod a rezet, én meg gürizhetek a melóban,

aztán itthon is! Semmit sem csinálsz, érted, semmit. Elegem van ebből

az egészből!

-       Fejezd be  a  hisztit. Rosszabb vagy, mint az anyád.

Robbanhatott volna. De nem. Csak  sírni kezdett. Csendben. Kavarogtak

az érzések, formátlan gondolatok, de kimondani egyikük sem tudta. Így

nem esett szó arról, miért nem beszélgetnek már át éjszakákat és

mennek másnap álmosan dolgozni, miért nem rendelnek már pizzát a

vasárnapi főzőcske helyett, miért készülődnek egy órát a lefekvéshez,

miért, miért.

Éva felállt az asztaltól, és kicsit lehiggadva nekikezdett a szokásos esti rituálénak.

Sminklemosás, zuhany, fogmosás, stb. Hosszan, ráérősen, mint mindig.

Ádám még mindig az asztalnál ült, és arra gondolt, bár sose nyílna ki

a fürdőszoba ajtó. De kinyílt.

-      Nem tudom, hol alszol, de velem nem, az biztos! - mondta Éva olyan hangon, amin maga is meglepődött.

Lefeküdtek. Éva a hálószobában, Ádám a nappaliban tért nyugovóra.

Megkönnyebbült mosollyal az arcukon aludtak el. Régóta nem voltak

ilyen boldogok.

Kérem a következőt!

Már több, mint 30 órája talpon volt, mikor behozták az ikreket. Szinkronban ordítottak, és egyikükön furcsa rajzolatú kiütések éktelenkedtek. Láza azonban egyiknek sem volt, ami nehezítette a diagnózist. Gépiesen diktált a nővérnek, aki grimaszolva adott értelmet a töredékes mondatoknak. Az édesanya ostromolta a kérdéseivel, ami csak jobban idegesítette. Az igazság az volt, hogy már gondolkodni sem tudott a fáradtságtól. A váróban közben fenyegetővé nőtt a létszám.

Sokat dolgozott. Csak még ezt az évet bírja ki, csak még ezt a következőt…így ment ez már egy ideje. Talán jövőre, talán most, talán ősszel. Ügyeletet vállalt, és helyettesített, szabadidejében publikációkat írt, mégsem sikerült a mókuskerékből kitörnie. Az átütés elmaradt és ő egyre enerváltabban ment be; a kimerültség és a kudarc megtörte benne a lendületet. Utána még kitartott, bizonyított, aztán már csak dolgozott, mert kellett. Kell, kell, kell, ezzel kelt és feküdt.

Most itt volt két síró gyerekkel, és tehetetlen volt. A végére ért, kész, elege lett. Úgy érezte megfojtja őt ez a hely, ez a rengeteg ember. Csak aludna. Hagyják őt békén. Legszívesebben kirohant volna a másik bejáraton, e helyett csak átment a szomszéd szobába, hogy egy másodpercre egyedül legyen.

Itt végre csönd volt és üresség. Leroskadt egy vizsgálóágyra, és sóhajtott párat. Valahonnan erőt kellett merítenie, és visszamenni dolgozni. Félárbocra engedett szemekkel nézett körbe, mintha keresne valami támpontot. Aztán feltett magában néhány kérdést, és lassan megválaszolta őket magának. Kicsordult a könnye. Letörölte, kifújta az orrát, és visszaindult dolgozni.

Nem. Nem dolgozni. Gyógyítani.

A szomszéd szobában leült a vizsgálóágy mellé, közel az ikrekhez. Jobb mutatóujjával óvatosan felemelte az egyik hüppögő arcocska állát, a szemébe nézett és megkérdezte:

-          Hol fáj?

Karácsony

Drága Jézuska,

szépen kérlek, hogy idén is nagy karácsonyfát hozzál, olyan betlehemes gömbdíszekkel, meg sok habcsókkal. Hagyunk Neked időt feldíszíteni, amíg a Mesevárosban sétálunk, szép új kabátban.

És kérlek, hogy idén is olyan Karácsony legyen, hogy sokan vagyunk, még a másik nagyapám is ott van, és a kihúzhatós fotelben is alszik valaki, hajnalban meg a felnőttek a sötétben átbukdácsolnak egymáson, aztán elnyűtt pizsamában kuncognak; a konyhában legyen edénycsörömpölés reggel, a korán kelők fáradt hangon beszélgetve kávézzanak, miközben odakint zörög a szekér a macskakövön, és a káposzta gőzétől homályos a konyhaajtó kis ablaka.

Szépen kérlek, Drága Jézuska.

Kapcsolat

Becsapódott az ajtó, és a távolodó lépteket hallotta. Nézte a félbehagyott rántottát az asztal túloldalán, mégis azt gondolta, vége, bevégeztetett, beteljesedett. Sokadjára történt így, érezte, hogy ez talán most fájhatna, de mégsem, túlságosan megszokta már, hogy egyszer csak átlépnek felette, és végleg egyedül marad a lakásban. Az utolsó felvonásban mindig volt egy kis vita, tehetetlen düh, szó esett egy bizonyos betelt pohárról; a férfi főszereplő cserélődött, de a színdarab szinte mindig ugyanaz volt.

A napsütés tapintatlanul vidám foltokat dobott a padlóra, meg-meg lebbent a szellőztetésre kitárt ablak előtti függöny. Annyi mindent tervezett mára, kéz a kézben tölthették volna odakint a napot, ráérősen, a parkban nézelődve. Találkozhattak volna néhány kedves, hasonszőrű ismerőssel, vagy a kávéházban kibeszélhették volna az asztalszomszédokat, buta kis történeteket kitalálva róluk.

Most egyedül ült, egy maró érzéssel a gyomrában, és egy hanggal a fejében, ami mindig rázendített ilyenkor: „hogy hihetted, hogy most más lesz, hogy hihetted, hogy mást is kaphatsz…”. A hang olyan dühítően ismerős és kitartó volt.

-          Ki vagy te?!! – sziszegett legbelül, és lázasan törte a fejét, mióta hallja ezt a hangot, mikor esett meg végzetes első találkozásuk. Szédítő időutazásba kezdett, végignézte ugyanazt a darabot különböző korokban és díszletekkel, majd hirtelen a régi szobájában találta magát a kiságyban; csak egy fénycsík világított a padlón, ahogy résnyire nyitva maradt az ajtó. A folyosóról veszekedés hangjai szűrődtek be, majd egy ajtó csapódott és Apa örökre elment.

Maradtak a ritkuló láthatások, Édesanya állandó kesergése, a fel-fel csillanó majd elhaló remény egy-egy mostohaapuka felbukkanásakor, egy szürke üres világ, amiben valami minden nap hiányzott. Fájó bizonyosság volt, hogy az élet ilyen is tud lenni, sőt, ilyen, és kész. Ő az, akit örökké elhagynak, aki emiatt nem lehet teljes, csak elérhetetlen messzeségben tündöklik egy férfi, akit sosem érhet el. És abban a pillanatban meglátta a visszatérő és érthetetlen késztetést, hogy ezt újra és újra bebizonyítsa magának, egy egész forgatókönyvet írt hozzá, melyet éberen felügyelt, gondosan válogatta a szereplőket, és a rivaldafényben mindig egyedül hajolt meg a végén, mint valami híres tragika. Közben az élet zajlott, és ő ebből csak ezt a színdarabot látta, csak a jelmezt a férfin, amit ő adott rá. Az a másik közben ott volt, a maga valóságában, és hiába adott magából, nem kellett. Csak a távozása, a hiánya, az utolsó szavai, csak arra várt.

-          Elég ebből! Elég!! – ez már nem csak legbelül hangzott, ki is mondta magának, immáron sírva. Aztán kapkodva felöltözött, feltűzte a haját és felöltötte az új tavaszi kiskabátját. Az előszoba tükréből egy kissé zaklatott nő nézett vissza, az arca viszont életteli volt, mintha most pirosította volna.

A parkban nézegette az embereket, a kisgyerekes családokat, apukákat, anyukákat, milyen sokfélék…néhányan köszöntek neki, néhányakra ő mosolygott rá. Valahogy olyan kerek volt úgy is a délelőtt, hogy a kezét a zsebében tartotta, azt éppen nem fogta senki.

A park túloldalán beült egy kávéházba, egy ablak melletti asztalhoz, és rendelt egy tojásrántottát és egy hosszú kávét. A pincér hátat fordított neki, ő nézte a távolodó sziluettjét. Sóhajtott egy nagyot.

Kotorászott a táskájában, és elővette a telefonját. Bizonytalan volt benne, hogy megvan-e még a szám, böngésznie kellett egy keveset; aztán tárcsázott, miközben a szíve csak hevesebben vert. Becsukta a szemét, mikor a csörgés abbamaradt és egy halk kattanást hallott. Száraz torokkal szólt bele:

-          Apa?

Hagyaték

Bekanyarodott a garázsfelhajtóra, és sietve kiszállt, kivett néhány holmit majd előkereste a kulcscsomóját, és beosont a házba, mint valami tolvaj. Alig várta, hogy hazaérjen, és biztonságos körülmények között kibonthassa a közjegyzőtől bizalmasan átvett kis bőröndöt. Lefutott néhány közhelyes képsor, hogy mi lehet a bőröndben, de az igazság az, hogy sejtése sem volt; az apjának sosem voltak titkai. Illetve…

Megfordult a fejében, hogy úgy, ahogy van, a kandallóba dobja, és elfelejti az egészet. Baljós érzés fogta el, ahogy felért az emeleti hálószobába; nem szerette, ha a dolgok nem a megszokott mederben zajlanak; ebben is, és még sok mindenben nagyon hasonlított rá.

Tőle örökölte a szemeit és a hasítékot az állán, a gesztusait, a hízásra hajlamos alkatát. Igaz, nagyevők voltak mindketten, amolyan békességszerető, mindig higgadt, kikezdhetetlen logikával gondolkodó férfiak. Családszeretők és megbízhatóak. Apja példamutatásával faragott rendes embert belőle, és ezért soha nem lehetett eléggé hálás.

Kinyitotta a bőröndöt, és nem talált benne mást, mint egy spárgával összefogott levélköteget. Időrendi sorrendben voltak, a feladó mindegyiken azonos volt, a cím egy postafiók. A levelek lépésről-lépésre tárulkoztak ki, házasságtörésről, titkos hétvégi találkákról, egy hosszú évekig tartó szenvedélyes viszonyról, egy egész párhuzamos életről árulkodva.

Döbbenten olvasta őket, közben küzdött a kétségeivel…ez valami otromba tréfa, vagy tévedés, de nem. Súlyos kövek nehezedtek a mellkasára. Szorítást érzett, és össze volt törve, és valami hang folyton azt hajtogatta odabent: „Nem, nem, nem és nem!”

Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan módon vált semmivé egy bálvány. Úgy érezte, az örök példaképe megszökött, faképnél hagyta őt, de csak miután hagyta, hogy minden ízében lemásolja, önként és hiszékenyen. Rájött, hogy egyszerűen nem tudja, ki is volt valójában az apja.

Egy pillanat műve volt, hogy hisztérikus nevetésben törjön ki, és a tükörbe nézve eszelősen felkiáltson:

-          És ki vagyok én?!!

Futógép

Álmosan mászott fel a futógépre, egy kis palack ásványvíz és egy törülköző társaságában. Beállította a nehézségi fokozatot és a távot, kicsit emelve a tegnapihoz képest, dacára az izomláznak. A gép sustorogva elindult, és ő gyorsuló léptekkel figyelte a hajnali sötétben az üvegfalon tükröződő alakját.

-          Mint egy disznó. – szögezte le könyörtelenül, és futni kezdett. A fejében cikáztak a gondolatok, gúnyos és hízelgő hangokká formálódva:

-          A fejeden is látszik, hogy dagadt vagy.

-          …

-          Olyan vagy, mint azok a nevetséges lányok a tini-filmekben.

-          Azoknak legalább mindig van szíve.

-          De naiv vagy. Kit érdekel az mai világban?

-          Van, akit érdekel. Azt mondta, még öt kiló, és elvesz.

-          Az legalább két hónap…

Erre felemelte a fokozatot, és kivörösödve nagyobb sebességre kapcsolt.

-          Ezt nem fogod végig bírni.

-          Azt meglátjuk.

-          A felénél sem jársz.

-          A második fele mindig könnyebb.

-          Alkudozz csak, miss csak-még-egy-süti, csakmégegysüti….

-          Mennyi van még hátra? Ezt nem hiszem el… nem fogom bírni!

-          Dehogynem. Nyomjad, disznó. Sose fogysz le.

-          Fogd már be a szád!!

Egy hangyányit emelt a sebességen. A szíve már vadul kalimpált, nem győzte magát levegővel, de futott. Érezte, ahogy reng a hája, és keserű könnyek szorongatják a szívét. De csak futott tovább.

Arra gondolt, hogy valamiért igazságtalan az élet, amiért ő csak szenvedés árán lesz szerethető; hogy van egy világ, ahol mindenki karcsú és mosolyog, és ő oda sose fog bebocsátást nyerni. Csak egyszer, csak egyszer szeretne úgy magára nézni, hogy valami szépet lát.

Ahogy felemelte a tekintetét, hogy az üvegfal tükrében ismét szembesüljön a testével, az utca látványa tárult elé, kétemeletnyi magasból; a falombok zöldje közt azt látta, hogy emberek jönnek-mennek, fiatalok, öregek, sokfélék. Nem tűntek mind karcsúnak és mosolygósnak; így együtt mutattak egy átlagos képet, amiben mindenkinek természetes helye volt a reggeli rohanásban. Kicsit távolabb a felkelő nap melegsárga  fénye igyekezett megszépíteni a képet. Kivilágosodott.

Elengedés

Napok óta kába volt a fájdalomcsillapítótól, étvágya szinte semmi. A világ valami homályos, távolodó mulatságnak tűnt, ahol halkul a zene, ahogy lassan elhagyja.

Az ajtókeretben egy jól megtermett sziluett tűnt fel, és hirtelen kitisztult a kép.

-       Kisfiam…- suttogta halkan, és belehasított, hogy eljött, ez az a pillanat, amit sokszor elképzelt, és végtelenül színpadiasnak tartott, magában kicsit kuncogott rajta; ez az egész nem illett hozzájuk, ők amolyan kemény legények voltak, férfias dolgokat csináltak együtt, meg ugratták egymást de mindig tisztes távolságot tartottak.

Érezte, ahogy megfogja a kezét, reszketve és görcsösen. Zavarban voltak. Hallgattak.

-       Ez jó…- sóhajtotta, és eszébe jutott, milyen érzés volt ezt a kezet fogni, mikor először vitte el egyedül a vidámparkba, aztán az is, ahogy megszorította ezt a kezet a diplomaosztón, és hányszor de hányszor minden egyes találkozásánál, bajtársias vállveregetések kíséretében…- ez jó… – mondta újra rekedten, és legördült egy könnycsepp a szeme sarkából.

Sötétedésig maradtak így, összeborulva, és nem volt vége a suttogásnak, a könnyeknek, a szerelmes szavaknak, csordultig hálával. A görcs lassan kiengedett és érintéssé vált.

Már nem szúrtak odabent a kimondatlan szavak, és eggyel kevesebben kapaszkodtak belé. Könnyű döntés volt immáron a távozása

Bizalom

Kézen fogva vitt le  a folyóra úszni.  Leguggolt mellém. Csontos
mutatóujjával a távolba vezette a szemem:
-       A kanyarban maradj kívül, mert a másik oldalon erős az örvény.
Figyelte, hogy megértettem-e. Csendes ember volt, kérdezni sem
szeretett. A fiatalon koplalással, fagyban, félelemben eltöltött négy év alatt elvitte a cica a nyelvét.
-       Ha mégis elkap, ne kapálózz. Azt mondják, ha engeded, hogy levigyen, az alján úgyis kidob.
Elindultam. Bíztam benne, tudja az öreg, mit beszél. Ő meg abban, hogy
szót fogadok. De leginkább mindketten abban bíztunk, az örvény is tudja, mi a dolga.