A hátán feküdt az ágy jobb oldalán, mellette még nem hűlt ki
a hely. Eszter a fürdőszobában motoszkált, néha lehetett hallani, hogy épp mit
csinál, másszor sejtelmes csöndben volt.
-
Eszter… - mondta ki halkan, szerette még a nevét
is, jó volt kimondani, jó volt hallani. Bevillantak közben az együtt töltött
nap képei, és egyenként morzsolgatta őket, mintha örökre emlékezni akarna
minden pillanatra. Minden nevetésre, minden pillantásra, minden érintésre,
minden libbenő hajtincsre. Egyetlen kincse volt ez a lány, legszívesebben
bársonydobozban tartotta volna.
-
Eszter! – mondta kicsit hangosabban, de válasz
nem jött, helyette csak a megszokott zörejek szűrődtek ki, aztán semmi. Csönd. Kezdett
türelmetlenkedni, azaz inkább valami aggódásféle fogta el. Elképzelte, hogy a
lány talán titokban kiment a másik ajtón és soha többet nem jön vissza. Gyorsan
elhessegette ezt a képet, túl sokszor sokkolta magát ilyenekkel, bárki is volt
mellette. Mindig elhalmozta a nőket a rajongásával, kitartóan és szorongva,
aztán szép lassan megfojtotta őket a kapaszkodásával. Az egészet ő úgy élte
meg, hogy mindig mindent megtett, hogy elkerülje a szakítást, aztán mégis
faképnél hagyták. És sajnálta magát, életvitelszerűen.
-
Eszter!!
Semmi. Áthasított rajta újra az
iménti aggódás, de ezúttal letaglózó volt és nem tudta nem elhinni. Egy
pillanat alatt leizzadt, és kiszáradt a torka. Nyelt egy nagyot.
-
Megint megtörténhet? Ez már nem lehet
véletlen….azért teszik mindig ezt velem, mert én is ugyanazt teszem velük? …-
eszmélt rá az örök kis játékára, aminek ismerte már minden jól kiszámított lépését.
Az utolsót is. - De mi ez az ördögi kör? Minél többet teszek bele, annál jobban
távolítom őket magamtól. Mégis lapátolok, mint valami megszállott? Miért?
Miért? …
Ahogy magára nézett, kicsinek
látta magát, mintha összement volna a félelemtől. Az egész helyzet emlékeztette
arra, hogy az édesanyja szó nélkül tűnt el egy reggelre, és két nappal később
adott csak hírt magáról. Sokáig odavolt, aztán visszatért, de többé semmi sem
volt a régi, mert minden éjszakában ott lapult a kétely, hogy vajon reggel
tátong-e majd az űr Édesanya helyén, vagy sem.
Így aludt el esténként, és a
félelem olyan régi barátja volt már, hogy megszokta, mint az árnyékát.
Természetes volt ezért észre sem vette. És a meglévő érzéshez mindig tárgy
kerestetett…egy tárgy. Ezt látta minden nőben, valami értékes, rejtélyes
kincset, ami elillan, ha nem figyel rá minden pillanatban. Félelemmel vette
őket körbe, maga is eggyé vált ezzel a félelemmel, és ezt hívta szerelemnek, ő
ezzel szeretett a szíve helyett. Ahogy ezt meglátta, feltódult benne az elmúlt
évek keserűsége, és hirtelen a gondosan őrzött emlékek más színben tűntek fel,
az elveszett kincsei helyett tiszta szempárokat látott maga előtt, és hús-vér
embereket, lányokat, nőket, akikből mit sem látott, csak azt, hogy elhagyják
őt. Édesanya szeme fájt a legjobban. Keservesen sírni kezdett, látva, hogy mi
mindent pazarolt el, miközben fösvényen őrzött egy képet magáról, ami sosem
létezett. Áldozatnak hitte magát, miközben mindvégig tettes volt. Vak volt,
mert nem akart látni. Nagyon, nagyon fájt valami. A szíve volt az.
Ekkor kinyílt az ajtó, és ő csak
nézte a lányt, mint valami sosem látott csodát, és egy varázslatos szó hagyta
el az ajkait:
-
Eszter…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése