Ki játszik?

Kimerülten ért fel a harmadik emeletre. Tűsarkújában cipelte a

szatyrot, retikült, laptoptáskát. "Belehalna, ha egyszer segítene..."

gondolta magában ezredszer; persze, most is csak magában. Hosszasan

kotorászott a kulcscsomó után, mintha nem akarná megtalálni.

Ádám a kanapén feküdt, a TV-be bámult. Maga sem értette miért, a zár

kattanása lebénította. Tudta, hogy fel kéne kelnie, odamenni,

átölelni, segíteni, örülni. De nem. Nem ment.

Éva lábával belökte az ajtót, lepakolt. "Szia!" dobta oda az

előszobából, de úgy hangzott, mintha még mindig cipekedne.

-       Szia!

-       Meccset nézel? "mint mindig…" - tette hozzá magában - Ki

játszik? - kérdezte az erkélyre menet, de a válasz már a bezárt

erkélyajtón koppant.

"Megint cigizni fog. Utálom a szagát. Ezerszer mondtam neki" -

tévedett Ádám, mert ez utóbbit még egyszer sem mondta. Csak

zsörtölődés, piszkálgatás volt. Az viszont örökösen.

Csendben, gépiesen vacsoráztak.

-       Van még egy kis borunk? - kérdezte Éva, abban a reményben, hogy ...á

már ő se tudta mit remél.

-       Elfogyott. - mutatott Ádám a fal mellett sorakozó üres üvegekre.

-       Szólhattál volna…

-       Nem kérdezted.

-       Nem kérdeztem?! Még kérdeznem is kellett volna?! Belehalnál, ha

egyszer te vásárolnál be? Minden áldott este arra jövök haza, hogy a

kanapén döglesz, itt baszod a rezet, én meg gürizhetek a melóban,

aztán itthon is! Semmit sem csinálsz, érted, semmit. Elegem van ebből

az egészből!

-       Fejezd be  a  hisztit. Rosszabb vagy, mint az anyád.

Robbanhatott volna. De nem. Csak  sírni kezdett. Csendben. Kavarogtak

az érzések, formátlan gondolatok, de kimondani egyikük sem tudta. Így

nem esett szó arról, miért nem beszélgetnek már át éjszakákat és

mennek másnap álmosan dolgozni, miért nem rendelnek már pizzát a

vasárnapi főzőcske helyett, miért készülődnek egy órát a lefekvéshez,

miért, miért.

Éva felállt az asztaltól, és kicsit lehiggadva nekikezdett a szokásos esti rituálénak.

Sminklemosás, zuhany, fogmosás, stb. Hosszan, ráérősen, mint mindig.

Ádám még mindig az asztalnál ült, és arra gondolt, bár sose nyílna ki

a fürdőszoba ajtó. De kinyílt.

-      Nem tudom, hol alszol, de velem nem, az biztos! - mondta Éva olyan hangon, amin maga is meglepődött.

Lefeküdtek. Éva a hálószobában, Ádám a nappaliban tért nyugovóra.

Megkönnyebbült mosollyal az arcukon aludtak el. Régóta nem voltak

ilyen boldogok.