Hagyaték

Bekanyarodott a garázsfelhajtóra, és sietve kiszállt, kivett néhány holmit majd előkereste a kulcscsomóját, és beosont a házba, mint valami tolvaj. Alig várta, hogy hazaérjen, és biztonságos körülmények között kibonthassa a közjegyzőtől bizalmasan átvett kis bőröndöt. Lefutott néhány közhelyes képsor, hogy mi lehet a bőröndben, de az igazság az, hogy sejtése sem volt; az apjának sosem voltak titkai. Illetve…

Megfordult a fejében, hogy úgy, ahogy van, a kandallóba dobja, és elfelejti az egészet. Baljós érzés fogta el, ahogy felért az emeleti hálószobába; nem szerette, ha a dolgok nem a megszokott mederben zajlanak; ebben is, és még sok mindenben nagyon hasonlított rá.

Tőle örökölte a szemeit és a hasítékot az állán, a gesztusait, a hízásra hajlamos alkatát. Igaz, nagyevők voltak mindketten, amolyan békességszerető, mindig higgadt, kikezdhetetlen logikával gondolkodó férfiak. Családszeretők és megbízhatóak. Apja példamutatásával faragott rendes embert belőle, és ezért soha nem lehetett eléggé hálás.

Kinyitotta a bőröndöt, és nem talált benne mást, mint egy spárgával összefogott levélköteget. Időrendi sorrendben voltak, a feladó mindegyiken azonos volt, a cím egy postafiók. A levelek lépésről-lépésre tárulkoztak ki, házasságtörésről, titkos hétvégi találkákról, egy hosszú évekig tartó szenvedélyes viszonyról, egy egész párhuzamos életről árulkodva.

Döbbenten olvasta őket, közben küzdött a kétségeivel…ez valami otromba tréfa, vagy tévedés, de nem. Súlyos kövek nehezedtek a mellkasára. Szorítást érzett, és össze volt törve, és valami hang folyton azt hajtogatta odabent: „Nem, nem, nem és nem!”

Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan módon vált semmivé egy bálvány. Úgy érezte, az örök példaképe megszökött, faképnél hagyta őt, de csak miután hagyta, hogy minden ízében lemásolja, önként és hiszékenyen. Rájött, hogy egyszerűen nem tudja, ki is volt valójában az apja.

Egy pillanat műve volt, hogy hisztérikus nevetésben törjön ki, és a tükörbe nézve eszelősen felkiáltson:

-          És ki vagyok én?!!