Becsapódott az ajtó, és a távolodó lépteket hallotta. Nézte
a félbehagyott rántottát az asztal túloldalán, mégis azt gondolta, vége,
bevégeztetett, beteljesedett. Sokadjára történt így, érezte, hogy ez talán most
fájhatna, de mégsem, túlságosan megszokta már, hogy egyszer csak átlépnek
felette, és végleg egyedül marad a lakásban. Az utolsó felvonásban mindig volt
egy kis vita, tehetetlen düh, szó esett egy bizonyos betelt pohárról; a férfi
főszereplő cserélődött, de a színdarab szinte mindig ugyanaz volt.
A napsütés tapintatlanul vidám foltokat dobott a padlóra,
meg-meg lebbent a szellőztetésre kitárt ablak előtti függöny. Annyi mindent
tervezett mára, kéz a kézben tölthették volna odakint a napot, ráérősen, a
parkban nézelődve. Találkozhattak volna néhány kedves, hasonszőrű ismerőssel,
vagy a kávéházban kibeszélhették volna az asztalszomszédokat, buta kis
történeteket kitalálva róluk.
Most egyedül ült, egy maró érzéssel a gyomrában, és egy
hanggal a fejében, ami mindig rázendített ilyenkor: „hogy hihetted, hogy most
más lesz, hogy hihetted, hogy mást is kaphatsz…”. A hang olyan dühítően ismerős
és kitartó volt.
-
Ki vagy te?!! – sziszegett legbelül, és lázasan
törte a fejét, mióta hallja ezt a hangot, mikor esett meg végzetes első
találkozásuk. Szédítő időutazásba kezdett, végignézte ugyanazt a darabot
különböző korokban és díszletekkel, majd hirtelen a régi szobájában találta
magát a kiságyban; csak egy fénycsík világított a padlón, ahogy résnyire nyitva
maradt az ajtó. A folyosóról veszekedés hangjai szűrődtek be, majd egy ajtó
csapódott és Apa örökre elment.
Maradtak a ritkuló láthatások, Édesanya állandó kesergése, a
fel-fel csillanó majd elhaló remény egy-egy mostohaapuka felbukkanásakor, egy
szürke üres világ, amiben valami minden nap hiányzott. Fájó bizonyosság volt,
hogy az élet ilyen is tud lenni, sőt, ilyen, és kész. Ő az, akit örökké elhagynak,
aki emiatt nem lehet teljes, csak elérhetetlen messzeségben tündöklik egy
férfi, akit sosem érhet el. És abban a pillanatban meglátta a visszatérő és
érthetetlen késztetést, hogy ezt újra és újra bebizonyítsa magának, egy egész
forgatókönyvet írt hozzá, melyet éberen felügyelt, gondosan válogatta a
szereplőket, és a rivaldafényben mindig egyedül hajolt meg a végén, mint valami
híres tragika. Közben az élet zajlott, és ő ebből csak ezt a színdarabot látta,
csak a jelmezt a férfin, amit ő adott rá. Az a másik közben ott volt, a maga
valóságában, és hiába adott magából, nem kellett. Csak a távozása, a hiánya, az
utolsó szavai, csak arra várt.
-
Elég ebből! Elég!! – ez már nem csak legbelül
hangzott, ki is mondta magának, immáron sírva. Aztán kapkodva felöltözött,
feltűzte a haját és felöltötte az új tavaszi kiskabátját. Az előszoba tükréből
egy kissé zaklatott nő nézett vissza, az arca viszont életteli volt, mintha
most pirosította volna.
A parkban nézegette az embereket, a kisgyerekes családokat,
apukákat, anyukákat, milyen sokfélék…néhányan köszöntek neki, néhányakra ő
mosolygott rá. Valahogy olyan kerek volt úgy is a délelőtt, hogy a kezét a
zsebében tartotta, azt éppen nem fogta senki.
A park túloldalán beült egy kávéházba, egy ablak melletti
asztalhoz, és rendelt egy tojásrántottát és egy hosszú kávét. A pincér hátat
fordított neki, ő nézte a távolodó sziluettjét. Sóhajtott egy nagyot.
Kotorászott a táskájában, és elővette a telefonját.
Bizonytalan volt benne, hogy megvan-e még a szám, böngésznie kellett egy
keveset; aztán tárcsázott, miközben a szíve csak hevesebben vert. Becsukta a
szemét, mikor a csörgés abbamaradt és egy halk kattanást hallott. Száraz
torokkal szólt bele:
-
Apa?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése