Kérem a következőt!

Már több, mint 30 órája talpon volt, mikor behozták az ikreket. Szinkronban ordítottak, és egyikükön furcsa rajzolatú kiütések éktelenkedtek. Láza azonban egyiknek sem volt, ami nehezítette a diagnózist. Gépiesen diktált a nővérnek, aki grimaszolva adott értelmet a töredékes mondatoknak. Az édesanya ostromolta a kérdéseivel, ami csak jobban idegesítette. Az igazság az volt, hogy már gondolkodni sem tudott a fáradtságtól. A váróban közben fenyegetővé nőtt a létszám.

Sokat dolgozott. Csak még ezt az évet bírja ki, csak még ezt a következőt…így ment ez már egy ideje. Talán jövőre, talán most, talán ősszel. Ügyeletet vállalt, és helyettesített, szabadidejében publikációkat írt, mégsem sikerült a mókuskerékből kitörnie. Az átütés elmaradt és ő egyre enerváltabban ment be; a kimerültség és a kudarc megtörte benne a lendületet. Utána még kitartott, bizonyított, aztán már csak dolgozott, mert kellett. Kell, kell, kell, ezzel kelt és feküdt.

Most itt volt két síró gyerekkel, és tehetetlen volt. A végére ért, kész, elege lett. Úgy érezte megfojtja őt ez a hely, ez a rengeteg ember. Csak aludna. Hagyják őt békén. Legszívesebben kirohant volna a másik bejáraton, e helyett csak átment a szomszéd szobába, hogy egy másodpercre egyedül legyen.

Itt végre csönd volt és üresség. Leroskadt egy vizsgálóágyra, és sóhajtott párat. Valahonnan erőt kellett merítenie, és visszamenni dolgozni. Félárbocra engedett szemekkel nézett körbe, mintha keresne valami támpontot. Aztán feltett magában néhány kérdést, és lassan megválaszolta őket magának. Kicsordult a könnye. Letörölte, kifújta az orrát, és visszaindult dolgozni.

Nem. Nem dolgozni. Gyógyítani.

A szomszéd szobában leült a vizsgálóágy mellé, közel az ikrekhez. Jobb mutatóujjával óvatosan felemelte az egyik hüppögő arcocska állát, a szemébe nézett és megkérdezte:

-          Hol fáj?