Elengedés

Napok óta kába volt a fájdalomcsillapítótól, étvágya szinte semmi. A világ valami homályos, távolodó mulatságnak tűnt, ahol halkul a zene, ahogy lassan elhagyja.

Az ajtókeretben egy jól megtermett sziluett tűnt fel, és hirtelen kitisztult a kép.

-       Kisfiam…- suttogta halkan, és belehasított, hogy eljött, ez az a pillanat, amit sokszor elképzelt, és végtelenül színpadiasnak tartott, magában kicsit kuncogott rajta; ez az egész nem illett hozzájuk, ők amolyan kemény legények voltak, férfias dolgokat csináltak együtt, meg ugratták egymást de mindig tisztes távolságot tartottak.

Érezte, ahogy megfogja a kezét, reszketve és görcsösen. Zavarban voltak. Hallgattak.

-       Ez jó…- sóhajtotta, és eszébe jutott, milyen érzés volt ezt a kezet fogni, mikor először vitte el egyedül a vidámparkba, aztán az is, ahogy megszorította ezt a kezet a diplomaosztón, és hányszor de hányszor minden egyes találkozásánál, bajtársias vállveregetések kíséretében…- ez jó… – mondta újra rekedten, és legördült egy könnycsepp a szeme sarkából.

Sötétedésig maradtak így, összeborulva, és nem volt vége a suttogásnak, a könnyeknek, a szerelmes szavaknak, csordultig hálával. A görcs lassan kiengedett és érintéssé vált.

Már nem szúrtak odabent a kimondatlan szavak, és eggyel kevesebben kapaszkodtak belé. Könnyű döntés volt immáron a távozása