Maghasadás

Még nagyon kicsi voltál, mikor történt, védtelen és nyitott, hirtelen és váratlanul történt meg úgy, hogy nem számítottál rá.

Abban a pillanatban mintha felébresztettek volna valami mély, izgalmas álomból, és rád ordított volna valaki, hogy HÉÉ, nem figyelsz?!!! itt figyelni kell ám, ez egy veszélyes hely!!!

Azóta hallgatsz erre a hangra, és magyarázod magadnak, hogy az nem úgy történt, nem fájt annyira, nem is volt az olyan szörnyű, tulajdonképpen csak megtörtént, vagy inkább meg se történt. Állod a sarat. Eb csont beforr. Az idő minden sebet begyógyít.

Mégis van benned valami, ami emlékszik, és tudja, mi volt az az érzés, amivel – azt hitted – nem birkózol majd meg, amiről azt hitted, ebben a világban nem történhet meg. Újra és újra eléd teszi, hátha egyszer meglátod. Hátha egyszer megengeded magadnak, hogy ne csak tudd, hanem érezd is. Minden porcikádban.

Ülj le. Mondok valamit.

Az ott és akkor megtörtént. Ez a világ egy olyan hely, ahol az tényleg megtörténhetett. Kicsi voltál, a fájdalom pedig hatalmas, és azt hitted, nem bírod el, ezért bezártad magadba; cipeled azóta is, bár nem tudsz róla. Csak akkor láthatod meg újra, ha megint ott leszel. Csak akkor változik bármi, ha bátran a szemébe nézel; csak akkor tűnik el, ha hagyod, azt tegyen veled, amit csak akar. Dacára a félelemnek. Gyere, menjünk együtt vissza, fogom a kezed. Engedd, hogy megmutassam. Együtt megérthetjük.